Győrújbarát rövid történelme

Hogy mikor jött
létre ez a falu, midőn érkeztek ide az első emberek? Nem tudjuk pontosan. Az
azonban elmondható, hogy a mai Győrújbarát területén közel ezer esztendeje
megtelepedtek őseink, a magyarok. Akkoriban a Duna, a Rába, a Rábca, a Marcal,
közelebb pedig a Pándzsa a mindenkori esőzéseknek, éghajlati viszonyoknak
megfelelően összevissza kanyarogtak a Kisalföldön, mocsaras, elöntött
területeket hagyva maguk mögött.

Átkelni sem lehetett rajtuk bárhol,
bármikor. Így érthető, hogy az erre a tájékra elvetődő nomád embercsoportok,
törzsek, családok szívesen szállták meg a Sokorói „hegység” domblábait, amelyek
védve voltak a vízjárás szeszélyeitől, de még nem fedte őket az „Ős-Bakony” sűrű
rengetege.

A környező síkságon legelő, az állatok itatásához, a
halászathoz folyó, forrás is volt itt bőséggel. Jobbára, eme kedvező
viszonyoknak tulajdonítható, hogy már jóval a magyarok idejövetele előtt is,
embercsoportok telepedtek meg rövidebb-hosszabb időre ezen a vidéken. Minderről
a földből előkerült régészeti leletek vallanak. Feltételezhető, hogy a
löszborított domboldalak üregeiben már az őskorban is húzták meg magukat
emberek. Az első, korunkig fennmaradt tárgyak, nyomok az időszámításunk előtti
négyezer-ötezer év tájékáról, a korai kőkorszaknak (neolith-nak) nevezett időből
kerültek elő. Ekkor az emberek fontosabb eszközei kőből készültek. A régészeti
összesítők alapján az 1870-es évektől a 1900-ig Kisbarátról tizenöt csiszolt
kővésőt, nyéllyukas kőbaltát gyűjtöttek be. Nagybarátról pedig nyolc tárgy:
kisebb kővésők, három nyéllyukas kőbalta, illetve egy élesítőkő került a
múzeumokba.

Később az emberek megismerték a fémeket, azok feldolgozását,
használatát. A korai vaskorszakból – vagy más néven hallstatti időből –
származik az a hét halomsír, melyeket Nagybarát határában fedeztek fel. Innét
került napvilágra a Győrújbarát környékén talált legszámottevőbb régészeti
lelet: két nagy grafitozott kőkorsó (urna), melyek egyéb ugyanonnét származó
tárgyakkal együtt a Xantus János Múzeumban ma is megtekinthetőek.

Akadnak
a terület lakottságát bizonyító tárgyi emlékek a római birodalom időszakából, az
avarok korából, valamint nyelvi bizonyítékok a szlávok jelenlétéről. Etelközből
a besenyők elől menekülő magyar törzsek a Kárpát-medencében gyéren lakott
vidéket, bőséges legelőket, halakban gazdag folyókat és viszonylagos nyugalmat
találtak. Ezért letáboroztak, és később megtelepedtek itt.

Hogy Barátit
(„Barat”-ot) kik, és pontosan mikor hozták létre az manapság inkább csak
gyanítható. Vannak feljegyzések arról, hogy a XI. század közepén falu egy részén
a magyarokkal időközben egyezségre lépő besenyő törzsek éltek. Ezek magyar
csoportokkal együtt a környék védelmét látták el. Borovszky Samu Győr
vármegyéről szóló könyvében azt írja a kisalföldi besenyőkről: „Telepeik a
Rábaközben voltak, ahonnét Barátiig terjeszkedtek. Itt még a XIII. században is
laktak besenyők, de idővel teljesen elenyésztek”. A falu nevéből viszont más
alapítókra is következtethetünk. A „barát” szót a szláv brat, bratym szóból
eredeztetik, ami annak idején szerzetest jelenthetett. Ez utalhat arra, hogy
Baráti területén a falu létrejöttekor még éltek leigázott szlávok (dunai
szlovénok), akik a településnek az első birtokosokról, alapítókról, (valamely
szerzetesekről) a Barat nevet adták. Hozzáteszem: az ország más részein fekvő
hasonló (Barát, Baráti, Barate) elnevezésű falvak létrehozását is valamely
akkortájt létező szerzethez kötik. 

Barátival kapcsolatban három,
katolikus szerzetesrend is „gyanúba keveredett”. A helyi szájhagyomány és
mondakör a templáriusoktól –ismertebben: templomosoktól, vagy vörös barátoktól –
eredezteti a falut. Írásos bizonyítékát ennek nem találtam. Van viszont nyoma
annak, hogy az 1200-as évek elején egy másik katolikus lovagrend a johanniták
Győr és Baráti határán építették fel ispotályukat. A pannonhalmi bencés rend
egyik történetírója pedig akként vélekedett, hogy a Baráti ősmagja valójában az
ő tulajdonuk volt, csak a rend birtokait felsoroló Albeus jegyzékben véletlenül
Nyúlhoz sorolták ezt a területet.

Hogy mi az igazság? Csak találgatni
lehet. A vörös barátok jelenlétéről, kisbaráti templomáról szóló monda eléggé
beleette magát a köztudatba, ám ez vélhetően XVIII-XIX. századból származik.
Sziklaszilárd bizonyítéka pedig a többi feltételezésnek sincs. A középkor
zavaros, sűrűn változó tulajdonviszonyaiba csak hiteles a helyeken kiállított,
az évszázadok viharaiban fennmaradt oklevelek révén lehet bepillantani.

Barátiról az első, hitelt érdemlő említés egy 1260-ból keltezett oklevélben
található, amikor is Henrik nádor parancsára illetve a Győri káptalan kérésére
Töltéstava (Tiltesteltowa, Tütüsi István és Dózsa birtoka) és Baráti (villa
Barath) közötti határvonalakat kijelölték. A későbbi századokban megtörténik a
kisbaráti és a nagybaráti határ szétválása. A két falu földjeinek birtokosai
közt ott találjuk a királyt, a királynőt, a Turoczi prépostságot, a Győri
Káptalant, a Gesztesi várat, a Kanizsai családot, Barát nevezetű nemeseket és
másokat. Az 1400-as évek elején a Nagybarátnak 2/3 részben a Csornai Prépostság,
1/3 részben a Pannonhalmi bencések voltak a földesurai. Míg a kisbaráti
birtokrész tulajdonjogát a Héderváry család szerezte meg. Ez a birtokosi
összetétel kisebb megszakításokkal 1848-ig megmaradt.

A háborúk járványok
következtében a lakosság is többször kicserélődött. A törökök 150 éves uralma
idején a kisbaráti falurész teljesen elpusztult, elnéptelenedett, ennek az
emlékét őrzi a még ma is élő Pusztafalu településrész.

Helyükre, már a
törökök (mintegy 150 éves) magyarországi jelenléte idején, majd az ezt követő
évtizedekben más magyar területekről felkerekedő jobbágyok, valamint szláv és
német telepesek érkeztek.

A török uralom helyébe – mint ismeretes – az
osztrák fennhatóság lépett. Ez ellen szintén többször fellázadtak a magyarok.
Győr és környéke úgy a Rákóczi szabadságharc, mint az 1848-as forradalom idején
csaták színtere volt, s az átvonuló hadak a két Barátin is maradandó károkat
okoztak, mint ahogy – a napóleoni háborúk idején – a közeli kismegyeri csatát is
megsínylették az itt élők. Érdekes módon a falu mondavilága mégis eme harcokhoz
kötött bizonyos történeteket. Egyik szerint Rákóczi Ferenc a szabadságharc
idején itt hadakozott a környéken, és elfáradván lovát a Csanak és Kisbarát
határán álló szilfához kötötte, majd ivott a helyiek által felkínált borokból.

A másik legenda azt sejteti, hogy Napóleon a kisbaráti Kiáltó hegyről nézte
végig a magyar, nemesi sereg kismegyeri vereségét. Mindkét monda örökét
emlékhely is őrzi. Sajnos, a jelzett időpontban egyik történelmi személy sem
járt Barátin. Ugyanakkor, bár erről kevésbé szól a fáma, 1848-ban Kossuth
önkéntes katonái között számos baráti is életét és vérét adta a remélt
szabadságért.

A teljességhez azonban hozzátartozik, hogy Győr közelsége
eleinte az állat- és termény-kereskedelem, később a város iparosodása, a
munkaalkalmak révén előnyt is jelentett a barátiak számára. Ugyanígy hasznát
látta az 1960-as években elnéptelenedő Nagy- és Kisbaráthegy a városból kirajzó,
az elhagyott domboldalakat birtokba vevő és megművelő víkendeseknek, majd a
nyomukba lépő kiköltözőknek.

Nagyon fontos kovásza volt a baráti
embereknek a közel egy évezrede tartó szőlőtermesztés. Csánky adatai szerint már
egy 1211-ben keltezett oklevélben szó esik a baráti udvarnokokról, mint királyi
szőlőművelőkről.

Nem sokkal később, 1251-ben Pok nemzetbeli Móricz gróf,
az általa alapított mórichidai premotrei apátságra hagyta a Barátsokorón (vineas
in Barathy Sokorow existenses) lévő szőlőit. Ezt követően aránylag sűrűn
szerepelnek az oklevelekben a baráti szőlőművesek (vinitorok), akiket a király
gyakran a területtel együtt ajándékozott famulusainak. De gyakorta esik szó a
fennmaradt iratokban szőlőültetésről, területek adományozásáról, vételéről, az
adózással, a termesztéssel, a szőlőhegyi élettel kapcsolatos szabályokról. Miért
volt vajon ez a kitüntetett figyelem? Nos, a szőlő, pontosabban az abból készült
bor minden korban kapós, könnyen értékesíthető árunak számított. Nem minden
tájon adott egyformán jó minőséget ez a gyümölcs, s a termesztés csínját-bínját
se tudta mindenki egyformán elsajátítani. A Sokorói-dombságon, ezen belül a két
Barátin termelt borok az országos átlagnál valamivel jobbnak számítottak. A
baráti szőlőművelők pedig apáról-fiúra hagyományozták a mesterségük titkait. A
szőlő annyiban is kiváltságos növénynek tekinthető, hogy míg a föld, amelyen
termett a földesúr birtokában volt, addig magához az ültetvényhez az azt
megművelő jobbágy szerzett afféle „haszonélvezeti” jogot. Vagyis ha megfizette a
földesúrnak járó boradót, lerótta a robotot, akkor a területét eladhatta és a
gyermekei is örökölhették. Ezért azután a két Barátin is kétfelé vált a
jobbágyság, nagyobb részük a szőlőben szorgoskodott, míg kisebb részük telkes
jobbágyként a síkvidéki földeken termelt növényekből, az ott tartott állatokból
próbált a többségnél jobban megélni.

Ugyancsak érdekes és némiképpen
elgondolkoztató, hogy a baráti szőlők művelői között már a XIII. században ott
találjuk a Győrből, illetve más településekről származó külső birtokosokat,
művelőket (extraneusokat). Vagyis elmondhatjuk, hogy a „hétvégi telkek” és az
ebből adódó betelepülések hagyománya is sok száz éves e faluban.

A török
időkben sokan életüket kockáztatva, lopva jártak vissza a tőkéiket gondozni, a
termést leszedni. Az 1600-as évektől kezdve, pedig sok szőlőtermelő úgy döntött
nem tér vissza a sokszor kirabolt, felégetett portájára, hanem figyelmen kívül
hagyva a földesurak tiltását a szőlőhegyen épít magának és családjának
lakhelyet. Az oszmánok kiűzését követően Kisbaráton a telkes gazdák szintén új
helyszínen, új falut létesítettek, az ősi templomra és a környékén lévő régi
településre már csak a már említett Pusztafalu elnevezés emlékeztet.

Ettől az időszaktól számítható Nagybaráthegy és Kisbaráthegy megteremtődése,
melyek azután később önálló igazgatású településekké is váltak. Elmondható, hogy
a szőlőtermelők, ha meg nem is gazdagodtak, de tűrhetően megéltek a munkájukból.
Egészen a XIX. század utolsó harmadáig, mikor is egy filoxérának nevezett
kártevő tönkretette a hegyvidéki, köztük a két Barátin lévő ültetvények zömét.
Az újabb remény e növény megmaradására csak az 1970-es években a nagyüzemi
telepítésekkel indult el, ezek a táblák adják a mai termőterületek számottevő
részét is.

A szőlőtermelés visszaszorulásával, az 1890-es évektől hegyek
lakói elszegényedtek, sokan közülük kivándoroltak, mások elköltöztek, győri
üzemekbe szegődtek, a makacsabbak pedig túlélési esélyek után kutatva a győri
piacot látták el élelmiszerekkel, illetve meghonosítottak a kipusztult tőkék
helyén egy új növényt, a málnát. Ez utóbbiba fektetett sok munkának és a
kétlakiságnak köszönhető a két Baráti 1945 utáni fejlődése. 

Korábban már
említettem, hogy a falvak fennmaradásában nagy szerepet játszottak a templomok.
Kisbaráton már az 1200-as években állt az Isten háza, míg Nagybaráton ez
egy-másfél évszázaddal későbbre tehető. Ezek az épületek nem csak egyházi
célokat szolgáltak, háborús időkben a kőfalak védelmet is jelenttettek a
lakosságnak, a tornyok figyelőpontokként, riasztóhelyekként is segítettek.
A
kisbaráti templomról, annak papjairól a középkori oklevelekben is többször esik
említés. A török idők nem csak az életben hoztak változást, hanem a vallásban
is. A győri várban katonáskodó idegen zsoldosok, a Németországból érkező, főként
bajor telepesek közvetítésével hamar eljutott a két Barátira a reformáció
eszméje. És „földesúr hite, egyben a falu hite is“ időszakát leszámítva, az
1600-as évektől a két Baráti kétvallású: római katolikus, és evangélikus
községnek számított. Iskoláiról kevesebbet tudunk. Feltételezhető, hogy a
középkorban az akkori szokásoknak megfelelően plébániai oktatás működött
Kisbaráton. Némi nyoma van annak, hogy a helyi nemesek tovább is taníttatták
gyerekeiket, akiket a későbbi oklevelek magisterként, literátusként emlegetnek.
Nagybaráthy Czege János pedig egész a vármegyei notáriusi tisztségig vitte. Az
1698-as egyházlátogatás kapcsán megemlítődik, hogy az evangélikusok hívtak a
városból egy tanítót, aki vasárnapi iskola keretében mindkét falu, mindkét
vallású nebulóit oktatta. A későbbiekben is utalások vannak arra, hogy a
Barátikban működtek tanítók, akik közben jegyzői és más írástudói teendőket is
elláttak. A XIX. században már mind a két egyháznak, tehát a katolikusoknak és
az evangélikusoknak voltak iskolái, melyek az immár négy Barátin (hegyekben és
falukban) külön-külön épületekben működtek. Még az 1950-es években is nyolc-tíz
iskolacélú épület állt a két faluban, majd ezek száma fokozatosan csökkent, míg
ki nem alakult a mostani, központi iskolai, nevelési és művelődési komplexum.

Szó esett arról is korábban, hogy a kezdetekben csak egy Barát(i) létezett,
később ebből lett Kisbarát és Nagybarát, majd Kisbaráthegy, Kisbarátfalu,
Nagybaráthegy, Nagybarátfalu Ez a négyes faluszerkezet nyomaiban napjainkig
megmaradt. Az apró falvak azonban szegényes adóbevételeikből nem bírták el a
közigazgatási, oktatási terheket. Ezért 1940-ben Kisbaráthegy Kisbarátfaluval,
Nagybaráthegy pedig Nagybarátfaluval egyesült. Majd 1969-ben Kisbarát és
Nagybarát összevonására is sor került. Ezen időtől viseli az immár ismét egy
község a Győrújbarát nevet.

A fentiekből kitűnhet, hogy Baráti évezredes
megmaradásában közrejátszottak a történelmi körülmények. De legalább ennyire
fontosnak gondolom azt, hogy az itt élőnek volt hite, meghatározónak vélem Győr
közelségét, és azt, hogy akadt olyan növény (a szőlő, illetve később a málna),
amelybe szorgalmukkal, tudásukkal megkapaszkodhattak.

Az is nyomon
követhető, hogy a falu fejlődéséhez hozzájárultak az egyes korszakokban,
különféle címeken Barátira érkező betelepülők, akik új eszméket, pezsdítő
ötleteket hoztak, de nem akarták azokat a régi hagyományokat, értékeket sem
mindenáron megváltoztatni, amelyekért ebbe a településbe beleszerettek.

Németh Endre
Gondolatok Győrújbarát történetéről

Földrajzi és környezeti adottságok

A földrajzi, környezeti adottságok és hasonló adottságú, jobban ismert területek
példája mutatja Győrújbarát határában a Pándzsa-patak völgyében is – leginkább a
dombok vízhez közeli lejtőinek alsó harmadában – az újkőkor óta lehettek
települések, amit a Kisbarát határában talált Hallstadt-korabeli tokos véső és a
neolit korból származó, szintén itt talált kézi eszközök tanúsítanak. Későbbi
korok bizonyítékait nemrégiben a Győrt elkerülő autópálya építését megelőző
régészeti feltárások során találtak meg. A kutatott területen avarkori sírok,
római kori emlékek kerültek elő, ami bizonyítja, hogy e korokban is lakott volt
a környék. A településről írásos emlékeket az 1200-as évekből találunk. 1200-ban
mint a győri káptalan birtokát említik Barath alakban. Nem sokkal később
Baratsukorouként is előfordul. 1261-ig a későbbi Barátfalukat és hegyeket
Barathnak nevezik, mikor is a földek elkülönítése révén ekkor keletkezett Kis-
és Nagybarátfalu. Nagybarát 1387-ben a gesztesi vár tartozéka és Zsigmond
királytól Kanizsay István kapta meg. Az adományt Mária királynő megerősítette
azzal, hogy a falu másik részén a győri káptalan birtokának nyilvánította.
1399-ben a Kanizsayak itteni birtokrészüket cserebirtokként a csornai
prépostságnak adták. 1440-ben Nagybarát I. Ulászló királytól vásártartási
engedélyt kapott. 1510-ben a Chege család kapott itt királyi adományt és
felvette a Nagybaráthy előnevet. 1549-ben a törökök Nagybarátot is feldúlták. Az
1619. évi összeírásban a szentmártoni apátság is birtokosként szerepel. 1621-től
a székesfehérvári és szekszárdi bégek is urai voltak. Az 1698-as Canonica
visitatio tárva-nyitva lévő, lepusztult templomot talált, melynek csak falai
álltak, de azok is cserjékkel voltak benőve. Temetője nem volt körülkerítve.
Kerítését a törökök a legutóbbi hadjárat során lerombolták. Sem plébániaépület,
sem iskola nem volt, bár egy evangélikus tanítót hívtak, aki néhány gyereket
tanított. Lakossága 203 fő volt, ebből evangélikus 103, katolikus 96, református
4. Az 1748-as egyházlátogatás a Nyúli anyaegyházhoz tartozó filiaként említi jó
állapotban lévő templomával, melyet Keresztelő Szt. János tiszteletére
építettek.

Temetője tágas, melyet a templomtól egy árok választ el. Esküt
tett szülésznője a szükségkeresztség kiszolgáltatására kellő felkészítést
kapott. Lakossága a faluban 293 fő, ebből katolikus 193, evangélikus 78,
református 22. A szőlőhegyben 248 fő, mindannyian katolikusok. Falui és hegyi
lakónépesség összesen 541fő. A XVIII. sz. folyamán szlovák telepesek jöttek a
faluba. Nagybaráthegy története azonos a faluéval. Önállóságát az úrbéri
egyezség megkötésekor nyerte el. Kisbarátfalu először 1261-ben szerepel
különálló községként. Lakói a győri káptalan és Imre nádor udvarnokai voltak.
Későbbi birokosai többször változtak. 1331-ben a Baráthy család engedélyezett a
hegyben szőlő ültetést. 1364-ben Kisbarát felét Péchy Ános Héderváy Miklós
fiának adta zálogba, majd 1367-ben Ruffy Tamás fiai adták Héderváry Miklósnak.
További birokosai voltak m ég Nádasdy Tamásné, a Viczayak, Léderer bankár, Lévay
Henrik. A települést 1549-ben a törökök feldúlták. 1611-ben a töröknek behódolt
falu, 1619-ben puszta hely. Ennek emlékét őrzi a pusztafalu név, ami a falurész
domb menti középső területe. Ez idő tájt alakulhatott ki a hegyközség, hiszen a
lakosság a többszöri dúlások miatt a dombon lévő présházakba és pincékbe
menekülhetett. A XVIII. sz. elején szlovákokat és németeket telepítettek ide. Az
1698-as canonica visitatio nem talált itt semmi említésre érdemeset. Sem
templomot, sem plébánia épületet. Lakossága 108 fő, ebből evangélius 82,
katolikus 15, református 8. 1748-ban már anyaegyház, melynek Csanakon és Ménfőn
van filiája. Temploma 1737-ben épült, jó állapotban találtatott. A köztereken
felállított kereszteket jól gondozzák. Plébánosa a halottak kivételével az
anyakönyvet jól vezeti. Esküt tett szülészn működik. Kántoruk magyar és szláv
nyelven egyaránt jól beszél, az iskolásokat alapos oktatásban részesíti. A török
uralom után sem köszöntött béke a falura. Megsínylette a kuruc-labanc háborút, a
franciák győri látogatását, 1848-49 hadi eseményeit, az I. és II. világháborút.

Nagybaráti és Kisbaráti

Az 1784-es katonai felmérés szerint a jelenlegi közigazgatási területén két
különálló település volt, Nagybaráti és Kisbaráti. Ez a különálló szerkezet még
mind a II. 1846-os katonai felmérésen, mind a III. 1880-as katonai felmérésen
megfigyelhető. 1898-ban 4 település helyezkedett el a jelenlegi közigazgatási
területen: Nagybarátfalu, Nagybaráthegy, Kisbarátfalu, Kisbaráthegy. 1940-ben
Kisbarátfalut Kisbarátheggyel, N agybarátfalut Nagybarátheggyel egyesítették.
Előzőt Kisbarát, utóbbit Nagybarát néven. Egyesítésüket a hegyközségek
önállóságának megszűnése indokolta. 1969. július 1-jével Kisbarát és Nagybarát
községet Győrújbarát néven egyesítették. A múlt század folyamán a 4
településrész részben összenőtt. Az elmúlt évtizedekben újraparcellázva a
település hegyi része egyrészt Győr üdülőkörzetévé vált.

Győrújbarát
történelmi öröksége a szétszórt településszerkezet, és az utak szűk
keresztmetszete. A településrészeket összekötő, illetve a falut a szomszédos
településekkel összekötő útszerkezet évtizedek óta nem változott és a korábbi
évek nagymértékű lakosságnövekedése miatt jelenleg túlterhelt.

A
település a közvetlen szomszéd települések – Nyúl és Győr-Ménfőcsanak –
lakóövezeteivel összeépült. A települések között kétirányú forgalmat biztosító
összekötő utak csak az állami kezelés hegyaljai utak.

A településszerkezet
jelenlegi helyzetét elemezni és fejlődési irányait meghatározni a szomszédok
figyelembevételével, és a domborzati lehetőségek szigorú értékelésével lehet.

Hogy mikor jött létre
ez a falu, midőn érkeztek ide az első emberek? Nem tudjuk pontosan. Az azonban
elmondható, hogy a mai Győrújbarát területén közel ezer esztendeje megtelepedtek
őseink, a magyarok. Akkoriban a Duna, a Rába, a Rábca, a Marcal, közelebb pedig
a Pándzsa a mindenkori esőzéseknek, éghajlati viszonyoknak megfelelően
összevissza kanyarogtak a Kisalföldön mocsaras, elöntött területeket hagyva
maguk mögött.

Átkelni sem lehetett rajtuk bárhol, bármikor. Így érthető, hogy
az erre a tájékra elvetődő nomád embercsoportok, törzsek, családok szívesen
szállták meg a Sokorói „hegység” domblábait, amelyek védve voltak a vízjárás
szeszélyeitől, de még nem borította őket a Bakony sűrű rengetege.

A környező
síkságon legelő, az állatok itatásához, a halászathoz folyó, forrás is volt itt
bőséggel. Jobbára, eme kedvező viszonyoknak tulajdonítható, hogy már jóval a
magyarok idejövetele előtt is, rövidebb-hosszabb időre embercsoportok telepedtek
meg ezen a vidéken. Minderről a földből előkerült régészeti leletek vallanak.
Feltételezhető, hogy a löszborított domboldalak üregeiben már az őskorban is
húzták meg magukat emberek. Az első, korunkig fennmaradt tárgyak, nyomok az
időszámításunk előtti négyezer-ötezer év tájékáról, a korai kőkorszaknak
(neolith-nak) nevezett időből kerültek elő. Ekkor az emberek fontosabb eszközei
kőből készültek. A régészeti összesítők alapján az 1870-es évektől a 1900-ig
Kisbarátról tizenöt csiszolt kővésőt, nyéllyukas kőbaltát gyűjtöttek be.
Nagybarátról pedig nyolc tárgy: kisebb kővésők, három nyéllyukas kőbalta,
illetve egy élesítőkő került a múzeumokba. Sajnos, a gyűjtés későn kezdődött, és
vált tudatossá, így feltételezhető, hogy sok ilyen emlék már korábban örökre
elveszett.

Később az emberek megismerték a fémeket, azok feldolgozását,
használatát és az újabb évezredeket, már ilyen a nevek jelzik: rézkorszak,
bronzkorszak, vaskorszak. Volt egy átmeneti időszak, amikor a bronz és a vas
használata együtt volt jelen. Ebből a korai vaskorszakból – vagy más néven
hallstatti időből – származik az a hét halomsír, melyeket Nagybarát határában
fedeztek fel. Innét került napvilágra a Győrújbarát környékén talált
legszámottevőbb régészeti lelet: két nagy grafitozott kőkorsó (urna), melyek
egyéb ugyanonnét származó tárgyakkal együtt a Xantus János Múzeumban ma is
megtekinthetőek.

Tárgyi emlékek

Akadnak a terület lakottságát bizonyító tárgyi emlékek a római birodalom
időszakából, az avarok korából, valamint nyelvi nyomok a szlávok jelenlétéről.
Etelközből a besenyők elől menekülő magyar törzsek a Kárpát-medencében gyéren
lakott vidéket, bőséges legelőket, halakban gazdag folyókat és viszonylagos
nyugalmat találtak. Ezért letáboroztak, és később megtelepedtek itt.
Hogy
Barátit („Barat”-ot) kik, és pontosan mikor hozták létre az manapság inkább csak
gyanítható. Vannak utalások, későbbi írásbeli jelzések arról, hogy a XI. század
közepén falu egy részén a magyarokkal időközben egyezségre lépő besenyő törzsek
éltek. Ezek magyar csoportokkal együtt a környék védelmét látták el. Borovszky
Samu Győr vármegyéről szóló könyvében azt írja a kisalföldi besenyőkről:
„Telepeik a Rábaközben voltak, ahonnét Barátiig terjeszkedtek. Itt még a XIII.
században is laktak besenyők, de idővel teljesen elenyésztek”. A falu nevéből
viszont más alapítókra is következtethetünk. A „barát” szót a szláv brat, bratym
szóból eredeztetik, ami annak idején szerzetest jelenthetett. Ez utalhat arra,
hogy Baráti területén a falu létrejöttekor még éltek leigázott szlávok (dunai
szlovénok), akik a településnek az első birtokosokról, alapítókról, (valamely
szerzetesekről) a Barat nevet adták. Hozzáterszem: az ország más részein fekvő
hasonló (Barát, Baráti, Barate) elnevezésű falvak létrehozását is valamely
akkortájt létező szerzethez kötik.
Barátival kapcsolatban három, katolikus
szerzetesrend is „gyanúba keveredett”. A helyi szájhagyomány és mondakör a
templáriusoktól –ismertebben: templomosoktól, vagy vörös barátoktól – eredezteti
a falut. Írásos bizonyítékát ennek nem találtam. Van viszont nyoma annak, hogy
az 1200-as évek elején egy másik katolikus lovagrend a johanniták Győr és Baráti
határán építették fel ispotályukat. A pannonhalmi bencés rend egyik
történetírója pedig akként vélekedett, hogy a Baráti ősmagja valójában az ő
tulajdonuk volt, csak a rend birtokait felsoroló Albeus jegyzékben véletlenül
Nyúlhoz sorolták ezt a területet.

Hogy mi az igazság? Csak találgatni lehet.
A vörös barátok jelenlétéről, kisbaráti templomáról szóló monda eléggé beleette
magát a köztudatba, ám ez vélhetően XVIII-XIX. századból származik.
Sziklaszilárd bizonyítéka pedig a többi feltételezésnek sincs. A középkor
zavaros, sűrűn változó tulajdonviszonyaiba csak hiteles a helyeken kiállított,
az évszázadok viharaiban fennmaradt oklevelek révén lehet bepillantani.

Barátiról az első, hitelt érdemlő említés egy 1200-ból keltezett oklevélben
található, amikor is Henrik nádor parancsára illetve a Győri káptalan kérésére
Töltéstava (Tiltesteltowa, Tütüsi István és Dózsa birtoka) és Baráti (villa
Barath) közötti határvonalakat kijelölték, miután a baráti, királyi udvarnokok
földjük egy részét a király (II. Endre) beleegyezésével a győri székesegyháznak
adták.

Török megszállás

Helyükre, már a törökök (mintegy 150 éves) magyarországi jelenléte idején, majd
az ezt követő évtizedekben más magyar területekről felkerekedő jobbágyok,
valamint szláv és német telepesek érkeztek.

A török uralom helyébe – mint
ismeretes – az osztrák fennhatóság lépett. Ez ellen szintén többször fellázadtak
a magyarok. Győr és környéke úgy a Rákóczi szabadságharc, mint az 1848-as
forradalom idején csaták színtere volt, s az átvonuló hadak a két Barátin is
maradandó károkat okoztak, mint ahogy – a napóleoni háborúk idején – a közeli
kismegyeri csatát is megsínylették az itt élők. Érdekes módon a falu mondavilága
mégis eme harcokhoz kötött bizonyos történeteket. Egyik szerint Rákóczi Ferenc a
szabadságharc idején itt hadakozott a környéken, és elfáradván lovát a Csanak és
Kisbarát határán álló szilfához kötötte, majd ivott a helyiek által felkínált
borokból.

A másik legenda azt sejteti, hogy Napóleon a kisbaráti Kiáltó
hegyről nézte végig a magyar, nemesi sereg kismegyeri vereségét. Mindkét monda
örökét emlékhely is őrzi. Sajnos, a jelzett időpontban egyik történelmi személy
sem járt Barátin. Ugyanakkor, bár erről kevésbé szól a fáma, 1848-ban Kossuth
önkéntes katonái között számos baráti is életét és vérét adta a remélt
szabadságért.
A teljességhez azonban hozzátartozik, hogy Győr közelsége
eleinte az állat- és termény-kereskedelem, később a város iparosodása, a
munkaalkalmak révén előnyt is jelentett a barátiak számára. Ugyanígy hasznát
látta az 1960-as években elnéptelenedő Nagy- és Kisbaráthegy a városból kirajzó,
az elhagyott domboldalakat birtokba vevő és megművelő víkendeseknek, majd a
nyomukba lépő kiköltözőknek.

Nagyon fontos kovásza volt a baráti
embereknek a közel egy évezrede tartó szőlőtermesztés. Csánky adatai szerint már
egy 1211-ben keltezett oklevélben szó esik a baráti udvarnokokról, mint királyi
szőlőművelőkről.

Premotrei apátság

Nem sokkal később, 1251-ben Pok nemzetbeli Móricz gróf, az általa alapított
mórichidai premotrei apátságra hagyta a Barátsokorón (vineas in Barathy Sokorow
existenses) lévő szőlőit. Ezt követően aránylag sűrűn szerepelnek az
oklevelekben a baráti szőlőművesek (vinitorok), akiket a király gyakran a
területtel együtt ajándékozott famulusainak. De gyakorta esik szó a fennmaradt
iratokban szőlőültetésről, területek adományozásáról, vételéről, az adózással, a
termesztéssel, a szőlőhegyi élettel kapcsolatos szabályokról. Miért volt vajon
ez a kitüntetett figyelem? Nos a szőlő, pontosabban az abból készült bor minden
korban kapós, könnyen értékesíthető árunak számított. Nem minden tájon adott
egyformán jó minőséget ez a gyümölcs, s a termesztés csínját-bínját se tudta
mindenki egyformán elsajátítani. A Sokorói-dombságon, ezen belül a két Barátin
termelt borok az országos átlagnál valamivel jobbnak számítottak. A baráti
szőlőművelők pedig apáról-fiúra hagyományozták a mesterségük titkait. A szőlő
annyiban is kiváltságos növénynek tekinthető, hogy míg a föld, amelyen termett a
földesúr birtokában volt, addig magához az ültetvényhez az azt megművelő jobbágy
szerzett afféle „haszonélvezeti” jogot. Vagyis ha megfizette a földesúrnak járó
boradót, lerótta a robotot, akkor a területét eladhatta és a gyermekei is
örökölhették. Ezért azután a két Barátin is kétfelé vált a jobbágyság, nagyobb
részük a szőlőben szorgoskodott, míg kisebb részük telkes jobbágyként a
síkvidéki földeken termelt növényekből, az ott tartott állatokból próbált a
többségnél jobban megélni.
Ugyancsak érdekes és némiképpen elgondolkoztató,
hogy a baráti szőlők művelői között már a XIII. században ott találjuk a
Győrből, illetve más településekről származó külső birtokosokat, művelőket
(extraneusokat). Vagyis elmondhatjuk, hogy a „hétvégi telkek” és az ebből adódó
betelepülések hagyománya is sok száz éves e faluban.

A török időkben sokan
életüket kockáztatva, lopva jártak vissza a tőkéiket gondozni, a termést
leszedni. Az 1600-as évektől kezdve, pedig sok szőlőtermelő úgy döntött nem tér
vissza a sokszor kirabolt, felégetett portájára, hanem figyelmen kívül hagyva a
földesurak tiltását a szőlőhegyen épít magának és családjának lakhelyet. Az
oszmánok kiűzését követően Kisbaráton a telkes gazdák szintén új helyszínen, új
falut létesítettek, az ősi templomra és a környékén lévő régi településre már
csak a Pusztafalu elnevezés emlékeztet.

Nagybaráthegy és Kisbaráthegy

Ettől az időszaktól számítható Nagybaráthegy és Kisbaráthegy megteremtődése,
melyek azután később önálló igazgatású településekké is váltak. Elmondható, hogy
a szőlőtermelők, ha meg nem is gazdagodtak, de tűrhetően megéltek a munkájukból.
Egészen a XIX. század utolsó harmadáig, mikor is egy filoxérának nevezett
kártevő tönkretette a hegyvidéki, köztük a két Barátin lévő ültetvények zömét.
Az újabb remény e növény megmaradására csak az 1970-es években a nagyüzemi
telepítésekkel indult el, ezek a táblák adják a mai termőterületek számottevő
részét is.

A szőlőtermelés visszaszorulásával, az 1890-es évektől hegyek
lakói elszegényedtek, sokan közülük kivándoroltak, mások elköltöztek, győri
üzemekbe szegődtek, a makacsabbak pedig túlélési esélyek után kutatva a győri
piacot látták el élelmiszerekkel, illetve meghonosítottak a kipusztult tőkék
helyén egy új növényt, a málnát. Ez utóbbiba fektetett sok munkának és a
kétlakiságnak köszönhető a két Baráti 1945 utáni fejlődése.

Korábban már
említettem, hogy a falvak fennmaradásában nagy szerepet játszottak a templomok.
Kisbaráton már az 1200-as években állt az Isten háza, míg Nagybaráton ez
egy-másfél évszázaddal későbbre tehető. Ezek az épületek nem csak egyházi
célokat szolgáltak, háborús időkben a kőfalak védelmet is jelenttettek a
lakosságnak, a tornyok figyelőpontokként, riasztóhelyekként is segítettek.
A
kisbaráti templomról, annak papjairól a középkori oklevelekben is többször esik
említés. A török idők nem csak az életben hoztak változást, hanem a vallásban
is. A győri várban katonáskodó idegen zsoldosok, a Németországból érkező, főként
bajor telepesek közvetítésével hamar eljutott a két Barátira a reformáció
eszméje. És „földesúr hite, egyben a falu hite is“ időszakát leszámítva, az
1600-as évektől a két Baráti kétvallású: római katolikus, és evangélikus
községnek számított. Iskoláiról kevesebbet tudunk. Feltételezhető, hogy a
középkorban az akkori szokásoknak megfelelően plébániai oktatás működött
Kisbaráton. Némi nyoma van annak, hogy a helyi nemesek tovább is taníttatták
gyerekeiket, akiket a későbbi oklevelek magisterként, literátusként emlegetnek.
Nagybaráthy Czege János pedig egész a vármegyei notáriusi tisztségig vitte. Az
1698-as egyházlátogatás kapcsán megemlítődik, hogy az evangélikusok hívtak a
városból egy tanítót, aki vasárnapi iskola keretében mindkét falu, mindkét
vallású nebulóit oktatta. A későbbiekben is utalások vannak arra, hogy a
Barátikban működtek tanítók, akik közben jegyzői és más írástudói teendőket is
elláttak. A XIX. században már mind a két egyháznak, tehát a katolikusoknak és
az evangélikusoknak voltak iskolái, melyek az immár négy Barátin (hegyekben és
falukban) külön-külön épületekben működtek. Még az 1950-es években is nyolc-tíz
iskolacélú épület állt a két faluban, majd ezek száma fokozatosan csökkent, míg
ki nem alakult a mostani, központi iskolai, nevelési és művelődési komplexum.

Szó esett arról is korábban, hogy a kezdetekben csak egy Barát(i) létezett,
később ebből lett Kisbarát és Nagybarát, majd Kisbaráthegy, Kisbarátfalu,
Nagybaráthegy, Nagybarátfalu.

Faluszerkezet

Ez a négyes faluszerkezet nyomaiban napjainkig megmaradt. Az apró falvak azonban
szegényes adóbevételeikből nem bírták el a közigazgatási, oktatási terheket.
Ezért 1940-ben Kisbaráthegy Kisbarátfaluval, Nagybaráthegy pedig
Nagybarátfaluval egyesült. Majd 1969-ben Kisbarát és Nagybarát összevonására is
sor került. Ezen időtől viseli az immár ismét egy község a Győrújbarát nevet.
A fentiekből kitűnhet, hogy Baráti évezredes megmaradásában közrejátszottak a
történelmi körülmények. De legalább ennyire fontosnak gondolom azt, hogy az itt
élőnek volt hite, meghatározónak vélem Győr közelségét, és azt, hogy akadt olyan
növény (a szőlő, illetve később a málna), amelybe szorgalmukkal, tudásukkal
megkapaszkodhattak.

Az is nyomon követhető, hogy a falu fejlődéséhez
hozzájárultak az egyes korszakokban, különféle címeken Barátira érkező
betelepülők, akik új eszméket, pezsdítő ötleteket hoztak, de nem akarták azokat
a régi hagyományokat, értékeket sem mindenáron megváltoztatni, amelyekért ebbe a
településbe beleszerettek. Én bízok abban, hogy ezen iskolában tanulók már
barátinak tudják, vallják, érzik magukat, és megtalálják a falu további
fejlődését, valamint a világ megmaradását szolgáló megoldásokat a következő ezer
esztendőre is.